Szeretem a csendet.
Mindig szerettem.
Megnyugtat, elringat, segít helyretenni a dolgokat. Ha kell átölel, beburkol és falat emel körém.
Már gyermekkoromban is a csendben találtam meg a nyugalmat és a rendet. Egy kis kerti zugban vagy a szobámban, egy könyvben, vagy szép zenében........
Ott rejtőzött, most is ott van a csend.
Megmártóztam benne, az enyém volt egyedül.
Aztán hosszú időre eltűnt az életemből.
Száműztem, akaratlanul, pedig ott várt, a maga állhatatos módján. Várt, hogy mikor ölelhet át, és ott volt, bár nem vettem róla tudomást.
Időnként nagy szükségem lett volna rá, de nem kerestem...
Olykor mellém szegődött, megsimított, kicsit elidőzött velem.
Nem engedtem közel magamhoz. Hiba volt
Talán másképp fordult volna az életem, ha engedek neki időt, ha kivárom a csendet és megerősödöm benne.
Nem keresem a magyarázatot, hogy miért tartottam magamtól távol, és nem gondolkodom, hogy mi lett volna ha.
A volna nem létezik, a múlt pedig az életem része és nincs visszaút.